Idegenvezetés Firenzében (az engedély)

Pontosan 4 évvel ezelőtt az idegenvezető tanfolyam 800 óráját jártam egy feszített ütemű intenzív modulban. 5 és fél hónapunk volt arra, hogy egy rendkívül szigorú vizsgára felkészüljünk. A társaim előnyökkel indultak, hiszen többeknek volt már művészettörténetből, építészetből diplomájuk, de legalábbis komoly előképzettséggel indultak. Nekem a beiratkozásnál “elfelejtették” mondani, hogy ez a tanfolyam olyanoknak ajánlott, akik már otthonosan mozognak a művészetek világában. Néhány nappal a kezdés után megértettem, hogy ez nekem sok, rengeteg plusz tanulást igényelne behozni a lemaradásom. Persze akkor már nem volt visszaút, hiszen a befizetett 2200 Eurot (igen, ez volt az alapdíj, de a tanfolyam végére kb. 3000 Euros költség lett) már senki nem kaphatta vissza. Így hát nem volt más hátra, mint előre.

9-től 2-ig vagy a hideg, rosszul fűtött, rosszul megvilágított teremben ültünk, vagy “terepen” tanultunk jegyzetfüzettel, diktafonnal a kezünkben. Különösen kemény tél volt, így 3 órát például a gyönyörű de fűtetlen Santa Croce templomban állni igazi kiképzés volt, főleg amikor a 3 óra után lementünk a kriptába. Brrrr.
Délután a többiek tanultak másnapra, én pedig szaladtam a kisfiamért az óvodába. Háztartás, főzés, kis tanulás jutott estig. Másnap kezdődött elölről.
Ebédidőre szinte sosem volt időnk, csak egy gyors szendvicsre. Így viszont Firenze összes városrészében megismertem a bàrokat mert kávészünet mindig volt. 🙂 Decemberben egy váratlan egészségügyi probléma miatt kórházba kerültem egy rövid időre. Még ott is tanultam. Nem tudom honnan vettem az erőt. Hazaérve, újra csak tanultam, vasárnap délelőttönként egy bárban ismételtünk, készültünk egy csoporttársammal. Legyengült szervezetem elkapta az akkor Olaszországban milliókat megbetegítő influenzát. Napokig nem tudtam még csak lábra állni sem. Magas láz, gyengeség, a szokásos tünetek. Közben persze a tanfolyam haladt, rengeteg fontos óráról maradtam le, amit szinte képtelenség volt pótolnom. A hiányzásaim a betegségeim miatt elérték a tolerált küszöböt, így még abban sem voltam biztos, hogy vizsgázhatok-e.
Mivel lemaradásom (az eredendő és az útközben szerzett) jelentős volt, és valóban sok kérdésre nem tudtam kapásból a választ, így burkoltan bár, de a vizsgáztató tanár jelezte, hogy ha nem szedem össze magam, nem biztos, hogy átmegyek a vizsgán. Na, ezzel az üzenettel nem voltam egyedül.
A kezdeti létszám időközben megcsappant, többen az elején feladták, volt aki karácsony után szállt ki, volt aki a vizsgát halasztotta, kevesen maradtunk a végére. Pedig ők olaszok voltak, értettek mindent, én pedig még ott tartottam, hogy a “sesto acuto” az mi is magyarul. Később rájöttem, hogy hiába találom meg a magyar megfelelőjét az építészeti szakkifejezéseknek, úgysem értem.
A karácsonyt végig tanultam. Meghallgattam a hangfelvételeket, jegyzeteltem, olvastam. Visszavonatoztam az anyósoméktól a két ünnep közötti órákra Firenzébe. Órák után még jártam a múzeumokat, egyszer úgy dobtak ki a Pitti palotából. Na, jó, csak jelezték, hogy már csak én vagyok a Palatina múzeumban és 7-kor zárnak, szóval ha lennék szíves a ruhatár felé venni az irányt. Észre sem vettem az idő múlását. Ugyanez megtörtént a teljes karácsonyi díszbe öltözött Santo Spirito templomban is.
A január egyre jobban szembesített a hátrányommal, hiszen elkezdődtek a próba vizsgák. Ki kellett ülni a többiek elé, és válaszolni a kérdésekre. Bármi, értsétek bármit kérdezhettek azok közül, amik Firenzében találhatóak. Tanta roba……… Túl sok…….
Lehetett a régészeti múzeum szarkofágja, az Uffizi zöld termének flamand festői, a Városháza 500-ak termének szobrai, a Pitti palota összes termének freskói, vagy a Katedrális ajtajai feletti szobrok vagy a Galileo múzeumban lévő csillagászati eszközök a 17. századból. Bárki, bármi. Óriási anyag. Képtelenség volt mindent tudni. Csak olyanoknak ment kapásból, akik évek óta foglalkoztak vele, vagy minden idejüket erre tudták szánni. Nem tartoztam közéjük.
Az a szégyenérzet nagyon sokáig velem maradt, amit ezeken az alkalmakon magamra szedtem. Talán még mostanra sem sikerült teljesen levetkőznöm.
A február már tényleg csak a próbákról szólt. Kiülsz, kérdeznek, ha tudod, jó, ha nem, mondják helyetted a többiek. Egy alkalommal, egy szombat délelőtt (merthogy a végén már annyira szorított az idő, hogy hétvégén is menni kellett. Egy fagyos vasárnap reggelen a Boboli kertbe pl.) a kérdés az volt, hogy hasonlítsam össze a római Szent Péter bazilikát és egy franciaországi gótikus templomot építészeti szempontból. Merthogy egy firenzei idegenvezetőnek nem csak Firenzét kell ismernie. Összetörtem. Ott mindenki előtt elsírtam magam. Minden bánatom, nehézségem, elkeseredésem, tehetetlenségem benne volt abban. A tanárom visszavett az engem folyamatosan kóstolgató stílusából, de a kurzus végén a minimális pontszámot adta, ami arra elég volt ugyan, hogy vizsgára mehessek. A vizsga előtti hetekben a férjem elutazott 2 hétre Dél Afrikába üzleti útra, így egyedül maradtam a kisfiammal. Nem jött jókor, de így szabad pillanatainkban vittem magammal a templomokba, múzeumokba. Mert muszáj volt.
A döntő érzelmi pillanatban letettem azt a terhet, hogy “mi van ha nem sikerült?”. Megbékéltem magammal és megtettem, amit tudtam, vállalva azt is ha nem lesz elég. Így már könnyebb volt a csapat részének lennem. Még egy dicséretet is bezsebeltem a végén, mondván, hogy messziről indultam, de látszik, hogy akarom és teszek is érte. Az akkor a világot jelentette.
Eljött a vizsga napja. Valamiért (véletlenek nincsenek) a vizsgáztató tanáromat kihívták a teremből, így a régész tanárunk kérdezett pont olyat amit tudtam. Persze a vizsga alatt bőven volt olyan kérdés amire nem tudtam a választ, de a végén az összes csoporttársam tapsolt. Mindenkinek tapsoltunk. Így volt korrekt.
Hazamentem, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült. Másnap hívott fel az egyik társam és csak annyit mondott bele a telefonba: Gratulálok! Soha nem csináltam még ilyet, de akkor térdre rogytam és hálát adtam. El sem hittem ami történt.
Később felfüggesztették az idegenvezetői képzést, így az utolsók között vègeztünk. 🙏
Egy kis pihenés és töltődés után újra kezdtem tanulni mert tudtam, hogy kaptam egy lehetőséget, de éreztem, hogy nem állhatok meg, be kell pótolnom azt a bizonyos lemaradást. Még a sikeres vizsgát tettekkel közös vacsorán sem mertem felnézni, felszabadultan beszélni a többiekkel mert tudtam, hogy sokkal többet tudnak nálam és szinte véletlen hogy most itt vagyok velük. Még mindig ott volt a szégyen érzés. Hárman nem mentek át a vizsgán.
Azóta sem telt el nap, hogy ne tanultam volna. Hajtott az, hogy behozzak valamit, később a kíváncsiság, most pedig az, hogy adjak, tudjak adni.
4 évvel ezelőtt valami belülről hajtott, erőt adott, hogy egyáltalán túléljem, sikerüljön. Éreztem, hogy ezt tudnám jól csinálni. De álmomban sem gondoltam, hogy ilyen sokan lesztek, akikhez eljutok és ilyen szívhez szólóan írtok rólam egy “sorsolás” kapcsán.
Ez túlszárnyal minden elképzelésemet. Köszönöm nektek!
Így a végére kicsit pityergős lett a hangulatom, pedig örülök nagyon, hogy itt vagyok, és veletek vagyok. Köszönök mindent nektek! (Aki nem tudja milyen sorsolásról is beszéltem, görgessen le a tegnap reggeli posztomhoz). Most vezetek, de a szavazás péntekig tart, szóval köszönök minden szavazatot és hozzászólást.
A férjem minden nap megkérdezi hol állok. 🙂 Mindig mondom, hogy én már nyertem………… ❤️